32. rész - Megint igazam volt!

A felkelő nap sugarai világították meg álmos arcomat. Hirtelen nem is tudtam

hol vagyunk. Az Empire State Building tetején üldögéltünk, be voltunk bugyolálva a plédbe, elaludtunk. Az órámra pillantottam, fél 6 volt. Próbáltam ébresztgetni Liam-et, aki békésen szunyókált az ölembe borulva. Apró puszikkal hintettem be a buksiját, amire halk nyöszörgéssel felelt. Miután kissé magához tért, álmos szemeit dörzsölgette. Kezét összekulcsolta az enyémmel. Ekkor világosodtam meg. Nem álom volt, a szerelmem tényleg eljegyzett. Istenem, még ekkor sem hittem el. Összeszedtük magunkat, a plédet szépen elhajtogattuk, majd csengettünk. Reméltük, hogy a férfi, aki a segítségünkre volt, nem húzta el a csíkot. Nagyjából 20 másodperc múlva nyílt a liftajtó, de egy másik ember üdvözölt bennünket. Mint kiderült, váltották egymást. Elképesztő, csak miattunk maradtak itt. Liam-nek persze jár a biztonság, a kiszolgálás, de én nem vagyok ehhez hozzászokva, és nem is szeretnék.

A bérelt autóval visszakocsikáztunk a hotelbe. Ahogy beértem a szobába, azonnal a fürdő felé vettem az irányt. Liam, ahogyan betért, lezuhant az ágyra és nem mozdult. Néztem őt a fürdő ajtajából, annyira édes volt. Pillanatok alatt elnyomta az álom. Édesen szuszogott. Betakartam egy vékony takaróval, majd elmentem zuhanyozni. Az egyik kedvenc tevékenységem.

Amikor végeztem, magamra tekertem a törölközőt és kimentem a szobába. A táskámat kerestem, benne a telefonommal. Kikapcsoltam, hogy senki se zavarjon, pedig ilyet szinte sosem teszek. Ahogy életre kelt a mobil, azonnal őrült pityegésbe kezdett. 5 nem fogadott hívás és 1 üzenet fogadott. Niall volt. Ahogyan elolvastam nevét a kijelzőn, nagyot dobbant a szívem. Ritkán hív, inkább csak ha nem éri el Hannát. Félve mentem rá az olvasásra.

„Nem érlek el téged sem, Liam-et sem. Hanna rosszul lett, be kellett vinni a kórházba. Fájt a hasa. Ha olvasod az üzenetem, kérlek jelezz! Köszönöm!”

Niall

Úristen. Azonnal tárcsáztam, és remegő kézzel tartottam a készüléket a fülemhez. A szívem majd kiugrott a helyéről, ideges voltam.

-         Szia Cami! – szólt bele a telefonba Niall.

-         Mi történt Hannával? Jól van? – kérdeztem türelmetlenül a válaszra várva.

-         Begörcsölt az éjjel. A koncerten sem volt túl jól. Az orvos szerint semmi komoly, de figyelnie kell magára. Valószínűleg stresszel, és ez kihatással van a terhességére. Éjszakára bent tartották megfigyelésen, épp alszik. Én egy percre sem tudtam lehunyni a szemem. Annyira aggódom. – Niall hangja elcsuklott. Utoljára akkor éreztem ezt az aggodalmat a hangjában, amikor Hannát megverték és kórházba került.

-         Nyugodj meg, ha az orvos azt mondta nincs baj, akkor biztosan úgy van. Melyik kórházban vagytok?

-         A Downtown Hospital-ban. Bejössz?

-         Igen, most indulok. – ezzel letettem a telefont és készülődni kezdtem.

Gyorsan előhalásztam a ruhámat, felöltöztem. Írtam egy cetlit Liam-nek, hogy ne rémüljön meg, hogy eltűntem. Fogtam egy taxit, és a kórház felé tartottam. Korán volt, alig múlt fél 7. New York utcáin már járkáltak az emberek, valószínűleg mindenki munkába igyekezett. Mégsem volt olyan nagy nyüzsgés, mint előző nap. Ez is egy arca a városnak, tetszett.

Ahogy beértem az épületbe, Niall a folyosón ült és a kávéját iszogatta. Amint meglátott felállt és pillanatok múlva magához ölelt. Úgy sajnáltam őt, egész éjjel egyedül lehetett. Egyedül kellett helytállnia, nyugtatnia a barátnőjét.

-         Jól vagy? – foglaltam helyet mellette.

-         Jobban. Éjszaka nagyon paráztam. Hanna ráadásul teljesen kétségbeesett, ami érthető is, de fogalmam sem volt mit tegyek. Igyekeztem megnyugtatni őt.

-         Sajnálom, hogy nem voltam itt. – lelkiismeret furdalásom lett, tényleg fájt miatta a szívem, akartam, hogy mellette legyek. Mi a bajban is mindig összetartunk.

-         Nem baj, meggyürkőztem a feladattal. Rátok fért a romantika. Jól éreztétek magatokat?

-         Tudod, eddig nem voltunk annyira jóban. Sőt az elején kicsit féltettem is tőled Hannát, persze nem azért, mert rossz híred lett volna, egyszerűen csak nem ismertelek. De amióta Hannával együtt vagytok, úgy érzem, általa én is közelebb kerültem hozzád. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy általában Hanna tud meg rólam mindent elsőként. De most szeretném veled közölni először ami történt. Képzeld tegnap Liam átadta a közös házunk kulcsát, és… megkérte a kezem.

-         Tényleg? Gratulálok, ennek úgy örülök. – Niall szorosan magához ölelt és őszinte örömet láttam rajta. – Bevallom, én tudtam az akcióról, csak úgy tudtam ma estére tervezi.

-         Mindenkit beavatott?

-         Csak Zayn és én tudtunk róla. De köszönöm, hogy nekem mondtad el elsőként. Ez sokat jelent.

Valóban közelebb éreztem őt magamhoz, Hanna a családomhoz tartozik már, és úgy érzem, most eljött az idő, hogy Niall-t is a családomba fogadjam. Nem tudom hogyan alakul később a kapcsolatuk, de most boldogok és nagy dolog előtt állnak.

Néhány órát még beszélgettünk, mielőtt Hanna felébredt volna. Nagyon örült nekem. Nyugodtnak, békésnek tűnt. Ahogyan csevegni kezdtünk azonnal kiszúrta a jegygyűrűt az ujjamon. Azt mondta semmiről sem tudott, és talán a várandósság miatt, de a hír hallatán könnyeket hullajtott. Na igen, ekkor kezdtem el én is bőgni, szóval Niall két zokogó fruskára figyelt fel, amikor reggelit hozott magának. Rögtön a barátnőmhöz lépett, megölelte, megcsókolta. Annyira kedvesek voltak, úgy szeretik egymást. Most annyira tökéletes az életünk, ennél jobbat nem is kívánhatunk. Megvártam velük, hogy mit mond az orvos, s miután közölte, hogy Hanna jól van, csak figyelnie kell magára, szedelőzködött és visszamentünk a hotelbe.

Beérve a szobába senkit nem találtam. Az ágy üres volt. Már nagyon meleg lett, ezért kinyitottam az erkély ajtaját. Kimentem a levegőre. Nagyon magasan voltunk, kissé félelmetes volt lenézni. A semmiből egy ismerős kéz fonta át a derekamat, ami megijesztett. Tudtam ki az, de nem számítottam rá.

-         Hiányoztál, ne tűnj el máskor így! – puszilt a nyakhajlatomba a kedvesem. – Hanna jól van?

-         Semmi komoly. Már haza is engedték. – megfordultam, hogy szembekerüljek vele. Látni akartam azt a gyönyörű szempárt, ami elvarázsolt az első perctől kezdve. Liam a kézfejemet nézegette, a ujjamon díszelgő jegygyűrűt bámulta.

-         Belegondoltál abba, hogy menyasszony vagy? Az én menyasszonyom? – mosolygott, ahogyan feltette a kérdést.

-         Még nem fogtam fel. De amikor ránézek a gyűrűre boldog leszek. Köszönöm, hogy ennyire szeretsz.

-         Ne köszönd, drágám. Imádlak. Veled akarom tölteni életem minden egyes percét. Ölelni akarlak, csókolni, szerelmeskedni veled. Érezni, hogy mellettem vagy, megvédeni minden rossztól. Boldoggá akarlak tenni.

-         Édes vagy. – arcomat a mellkasába fúrtam, hallottam szíve dobbanását. – Ha létezik ez a szó, hogy örökké, akkor ezt akarom. Veled, mindörökké.

¤

Lassan mindenki ébredezett, s a lefoglalt asztal, amit a reggelihez kértünk, kezdett megtelni. A többiek nem is tudtak Hanna rosszullétéről. Így döbbenten hallgatták a történteket. Úgy döntöttünk, ha már így összegyűltünk, elújságoljuk az örömhírünket. Alig vártam, hogy elmondhassam nekik. Liam hagyta, hogy kiéljem a beszélőkémet, így izgatottan kezdtem bele a mesélésbe. Próbáltam tömör és lényegre törő lenni, de El és Perrie teljesen lázba jött és részletesebb beszámolót akartak. Ahogyan elmeséltem nekik, szinte elolvadtak, Liam mennyire romantikus volt. A srácok persze piszkálódtak egy kicsit, de őszinte gratulációt kaptunk tőlük. Na igen. A legtöbbjük őszinte volt, egy valaki nem. Harry. Meglepetten nézett ránk, majd egy erőltette mosolyt és gratulációt vágott nekünk. A reggeli közben ingerült volt, idejében el is ment. Állítása szerint pihenni akar, illetve úszni egy kicsit. Tudtam, hogy másról van szó. Ezért reggeli után, amíg Liam Louis-val és Zayn-nel társalgott, kimentem a medencéhez.

Egy napozóágyon ült, napszemüveg mögé bújt és csak nézett maga elé. Mellé húztam egy másik ágyat és mellé ültem.

-         Mondd csak, minden rendben? – bugyuta kérdés, persze, hogy semmi

         sincs rendben. De másként nem tudtam elkezdeni a beszélgetést.

-         Igen, csak bekajáltam és napozni akartam egy kicsit. Egyébként örülök nektek.

-         Tudod, hónapok teltek el, és én nem tudok azóta semmit sem az érzéseidről. Próbálkoztál a húgommal, amiből úgy tudom, nem lett semmi. Őszintén Harry, bánt, hogy Liam megkérte a kezem?

-         Nem az, hogy bánt, hazudnék ha azt mondanám, abszolút nem érint meg. De örülök, hogy boldog vagy. Mert az vagy. Egy kicsit nyomorultul érzem magam. Mindenkinek összejött csak nekem nem. Egyedüli szingli vagyok a csapatban és ez szar. Persze az újságok tele vannak a hódításaimmal, de az semmi másról nem szól, csak a szexről. Jó, ezt a képet én alakítottam ki magamról, de néha jó lenne, olyannak lenni, mint a srácok. Máskor meg a hátam közepére kívánnék egy kapcsolatot, és lubickolok a szingliségben. Furcsa kettősség van bennem, élvezem is azt, hogy senkinek nem tartozom magyarázattal, és ha megtetszik valaki, nincs akadály, semmi. Viszont valamikor gyengédségre, ölelésre vágyom. Csak együtt lenni valakivel, ölelni, érezni, hogy szeret. De ilyen csaj meg nincs. – hallgattam Harry elmélkedését az érzéseiről, és talán most először éreztem sajnálatot iránta. Valóban nem egyszerű kiigazodni rajta, nem is értem, mire vágyik sokszor.

-         Sajnálom. – ennyit bírtam mondani, képtelen voltam értelmes gondolatot megfogalmazni.

-         Nem kell, ezt én választottam. Majd egyszer talán engem is seggbe lő kupidó egyik nyila.

-         Hülye! – nevettem a kijelentésén.

-         Jó látni, hogy ennyire komolyan gondoljátok együtt. A házról, amit Liam vett, arról hallottam, de az eljegyzésről nem tudtam. Gondoltam is, hogy nem engem akar beavatni Liam a titkos terveibe.

-         Komolyan gondoljuk, nagyon szeretjük egymást. Senkit nem szerettem ennyire, mint őt. Remélem úgy alakul minden, ahogyan ezt elterveztem.

-         Nagyszerű. Amúgy sajnálom, ami a húgoddal történt.

-         Hogy érted ezt?

-         Liza nem mesélte?

-         Nem mondott semmit, amikor elment, annyit mondott, hogy jól érezte magát, és hogy nekem megint igazam volt. Nem tudtam mire érti, rád abszolút nem gondoltam. Mit csináltál vele? – kicsit dühös lettem, biztosan megbántotta.

-         Semmit nem mesélt?

-         Nem, elmondanád végre?

-         Hát, basszus. Azt hittem, mindent tudsz, csak nem mondod. Nem számítottam rá, hogy nekem kell elmondani. Szóval… Liza és én, nos, izé, lefeküdtünk egymással. Nem is egyszer. Aztán amikor hazamentünk Warwick-ből, egy csaj várt a lakásunknál, akivel állítólag aznapra beszéltem meg, hogy jöjjön át. Teljesen kiment a fejemből, ott álltam, két lánnyal az oldalamon és köpni-nyelni nem tudtam. Liza ideges lett, és elviharzott. Utána szaladtam, bocsánatot kértem, de pofon vágott. A fejemhez vágta, hogy szemétláda vagyok.

-         Mert az vagy Harry! Tudtam, hogy meg fogod bántani őt.

-         De teljesen elfelejtettem azt a csajt.

-         Ez nem lehet kifogás. Szerinted mit érezhetett szerencsétlen Liza abban a pillanatban?

-         Sajnálom.

-         Most próbálok elvonatkoztatni és nem beleszólni. – borsózott a hátam a dühtől. – Egyet kérek Harry, ne menj többé a közelébe, hagyd békén a húgomat. És ezt most nagyon komolyan mondom.

Felpattantam és ott hagytam a srácot. Próbált megszólalni, de nem vártam meg, mit akar mondani. Igazam volt, tudtam, hogy ez lesz. Remélem Liza rájött, hogy a Harry félékkel szóba állni sem érdemes…

***

Először is hatalmas KÖSZÖNÖM nektek, annyira hálás vagyok a 20 pipáért és a 9 kommentért. Olyan kedveseket írtatok, meghatódtam sokszor.

Az új rész is remélem tetszik, ez most nem annyira izgalmas, de talán nem is az eddigi legrosszabb. 

Kérlek továbbra is ÍRJATOK, PIPÁLJATOK!

Nem győzöm hangsúlyozni, mit is jelent nekem! De talán tudjátok!

Puszillak benneteket!