1. rész: Miért érzem ezt?

Szomorú, borús hétfő reggelre ébredtem. Kócos fejjel, karikás szemekkel kikószálódtam az ágyból. Kinéztem az ablakon, szakadt a hó. Talán az egyetlen szépség ebben a napban a hóesés. Mert gyerekkorom óta a hó megszállottja vagyok. Azonban még ez sem tudott javítani a kedvemen. 8 hónapja elvesztettem életem szerelmét. Autóbalesetet szenvedett. A padlóra kerültem, ahonnan még azóta sem sikerült felkelnem. Így minden napom ugyanolyan kegyetlen bánattal telik. Minden nap ugyanaz..

Miután elkalandoztam a gondolataimban, a fürdő felé vettem az irányt. Gyorsan letusoltam, szőke hajamat kontyban kötöttem, felvettem egy kapucnis felsőt és egy farmert. Őszintén, már a csinos öltözködéshez sincs kedvem. Úgy érzem semminek nincs értelme. Nem sminkeltem ki magam, felesleges. Talán egy kicsit depressziós vagyok, úgy érzem. Legalábbis ezt mondják a hozzám közelállók. Néhányan bolondnak tartanak, mert nem értik a viselkedésemet. Lehet az vagyok, de nem tudok mit tenni. Még nem bírom elengedni az emlékét.

A legjobb barátnőmmel, Hannával lakom, hozzám költözött a baleset után, hogy ne legyek egyedül. Hanna igazi bombázó. Magas, vékony, barna hosszú haja van. Gyönyörű, minden fiú álma. Hanna már a konyhában sürgött-forgott. Rántottát csinált, kávét-teát főzött, friss pékárut vásárolt. Mindig a kedvemben próbál járni, ami igazán jól esik.

-          Hogy aludtál? – kérdezte kissé félénken.

-          Nehezen. Rémálmok gyötörnek még mindig.- feleltem szomorúan.

-          Hány órát aludtál?

-          Körülbelül 3 órát. Azt sem egy huzamban.

-       Camila, el kellene menned pszichológushoz. Ennek nem lesz jó     vége.

-           Elég! Nem akarom megint ezt hallani. Nem fogok pszichológushoz menni. Nem vagyok őrült. - feleltem ingerülten.

-       Senki nem mondta, hogy az vagy. De 8 hónapja nem aludtál 3 óránál többet, semmi nem érdekel, szürke kisegér lett az egykor csodálatos 20 éves lányból.

-          Mégis mit vársz? Ugráljak örömömben, hogy milyen csodás életem van? Autóbalesetet szenvedtem. Karcolásokkal jöttem ki a kórházból, a szerelmem pedig életét vesztette, míg nekem semmi komoly bajom nem lett. Minek örüljek? Miért legyek boldog?

-          Nem tudom átérezni a helyzeted. Megértem, hogy nehéz időszak, de lehet, hogy én egyedül kevés vagyok ahhoz, hogy átvészeld ezt az időt. De pozitívan kell az életedhez állni. Benjamin sem akarná, hogy így éld az életed. Szeretné, hogy tovább lépj. Szórakoznod kéne, kikapcsolódni, sportolni, ismerkedni.

-          Ismerkedni? Mégis hogy gondolod? Nem akarok mást, soha senki nem érthet a nyomába.

-          Nem tudom. Mindenesetre itt egy ismerősöm telefonszáma. – ezzel átnyújtott egy névjegykártyát, Dr. Adam Gibson névvel.

-          Figyelj, nincs erre szükségem. – széttéptem a papírt, fogtam magam, felöltöztem és elmentem.

Utálom, hogy mindenki segíteni akar. Egyedül is megbirkózom ezzel. Nem akarom, hogy segítsenek. Nincs szükségem rá! Kocsiba ültem, ahol kisírtam magam. Mások előtt nem tudok sírni, képtelen vagyok rá. Mintha elzárnának egy csapot, ami csak akkor nyílik meg ha egyedül vagyok. Miután vörösre bőgtem a szemem a közeli kávézóba, a Merrie England-be siettem. Csak ideges állapotban iszom kávé, mindig megnyugtat. Törzsvendég vagyok itt, mindenki ismer. A felszolgálótól kértem egy kávét elvitelre, majd fizetés után mentem is. Nem sokkal, hogy kiléptem az ajtón, egy rohanó, mackó nadrágos, zöld pulcsis srácba ütköztem. Pontosabban ő jött nekem. Én hanyatt vágódtam a bejárat előtt, a kávéval a kezemben. Mondanom sem kell csodálatos látványt nyújtottam, ahogyan kávéval borítva fetrengtem egy kávézó előtt. Próbáltam felállni, de ahogy megkíséreltem majdnem elájultam. A fejem kavargott, teljesen kábának éreztem magam. Fel sem fogtam mi történt velem. Valószínűleg komolyabban beverhettem a fejem. Az ismeretlen srác igyekezett segíteni, karjába vett, leültetett egy székre, és vízzel locsolta az arcomat. Kezdtem tisztábban látni a világot. Amikor végre eltűntek a fejemben kavargó csillagok, megszólaltam:

-          Azt hiszem ez életem legkínosabb élménye. Nem elég, hogy magamra borítottam 3 dl kávét, még hanyatt vágódtam egy kávézó előtt is. Gratulálok!

-          Nyugodj meg. Ez nem kínos. Nekem egyszer szétszakadt a nadrágom 3000 ember előtt. Na az a kínos. - mosolygott a rövid hajú fiú.

-          Akkor az enyém piti a tiedhez képest.-hosszú idő óta először jött a számra őszinte mosoly. Megijesztett.- Azt hiszem most jobb ha megyek. Sok a dolgom, ez a baleset nem volt a mai napba kalkulálva.

-          Haza viszlek.- jelentette ki gyorsan.

-          Kocsival vagyok, haza tudok menni. De azért kösz.

-          Nem biztos, hogy így kellene vezetned. Szívesen teszem. Nem fáradság.

-          Rendes tőled…- ekkor eszembe jutott, hogy még a nevét sem tudom.

-          Liam.. a nevem Liam Payne. – mintha a gondolataimban olvasott volna, ahogy átfutott az agyamon, hogy még a „baleset” másik résztvevőjének nevét nem is tudom, azonnal kibökte, egyre ijesztőbb volt ez nekem.

-          Engem Camilának hívnak, Camila Humberto. És tényleg megoldom, jól vagyok. Komolyan. Haza tudok menni…

-          De így nem tudom meg, hogy hol laksz.

-          Tessék? – rendkívül meglepett Liam kijelentése. Azonnal beindultak agyam fogaskerekei. Miért akarja tudni hol lakom? – Talán ki akarsz rabolni? – ahogy ezt kimondtam meg is bántam, ez már kínosabb nem is lehet.

-          Nem akarlak kirabolni. Csak gondoltam megnézem hol laksz, ha esetleg meg akarnának látogatni. Hiszen mégis csak miattam dobtál egy hátast, a legkevesebb hogy a hogy létedről érdeklődöm. De ha megadod a telefonszámod, nekem az is megfelel.

-          Azt hiszem most tényleg megyek. Köszönöm Liam a segítséget, talán még összefutunk. Ha nem akkor, minden jót.-ezzel felálltam és ott hagytam az arcára fagyott mosolyú srácot.

Az autóhoz érve cikáztak a gondolatok a fejemben. Mit akar tőlem? Nem hiszem, hogy csak meg akar látogatni, hogy megtudja, hogyan érzem magam. De ha mást akar, akkor mért én? Egy slampos, kócos, ráadásul kávéval borított csaj vagyok jelen pillanatban. Ő pedig olyan..helyes volt. Úristen, furcsa érzés kerített hatalmába. Nem éreztem még ilyet. Soha. Rémületbe ejtett. Közben szemeim előtt lebegett a tekintete, ahogy rám nézett, miközben a karjába emelt. Alig vártam, hogy haza érjek, vegyek egy forró fürdőt, átöltözzek, talán ezzel elfeledve azt a különös szempárt.